Ez a magazin négy évvel ezelőtt kezdődött, amikor hallottuk, hogy 40 hegymászó, köztük több kereskedelmi célú expedíciók ügyfele, egyetlen nap alatt elérte a Mount Everest csúcsát. Megdöbbentő és nyugtalanító volt, hogy ilyen sokan a Föld legmagasabb pontjára vonultak. Mit javasolhat ez más hétvégi hegymászóknak arról, hogy az Everestet könnyű hozzáadni a trófea esetéhez? Mit jósolhat egy olyan csúcson, amely már túl sok hegymászóval van tele, akik túl tapasztalatlanok ahhoz, hogy megmentsék magukat—nemhogy másokat—, ha a Himalája egyik gyakori vihara elkapja? Előre eldöntött következtetésnek tűnt, hogy a valóság hamarosan bosszút áll. A kérdés csak az volt, hogy mikor.
mire felkértük a közreműködő szerkesztőt és az egész életen át tartó hegymászót, Jon Krakauert, hogy első kézből vizsgálja meg azokat a körülményeket, amelyek katasztrófához vezethetnek, a dolgok csak rosszabbodtak. Az amatőr hegymászók duzzadó sorai egyre kövérebb összegeket fizettek, hogy kísérjék fel a csúcsot, és néhány Outfitter úgy tűnt, hogy csak garantálja a csúcsot. Útmutató Rob Hall futott egy hirdetést büszkélkedhet a ” 100 százalékos sikerességi arány.””Hé, a tapasztalat túlértékelt” – mondta egy másik útmutató, Scott Fischer Krakauernek, miközben egy kereskedelmi expedícióra vásároltunk, hogy csatlakozzon hozzá. “Kitaláltuk a nagy E – t, teljesen bekötöttük. Ezekben a napokban, én mondom, építettünk egy sárga tégla utat a csúcsra.”
Ha ez igaz lett volna. Ehelyett május 10-én, 1996-ban, miután Krakauer és 23 másik elérte a csúcsot, több tucat hegymászó csapdába esett az ereszkedésen, amelyet a széllökések és a háromjegyű szélcsendek rögzítettek. Nyolcan életüket vesztették, köztük Hall és három másik a Krakauer hatfős csúcstalálkozó csapatában. Egy másik, aki aznap meghalt: Fischer. A hónap végére 12 ember pusztul el a hegyen, ami az Everest történelmének legmagasabb egy évszakos testszáma.
Krakauer és sok más túlélő maradt sebhelyes és megrázta. Ennek ellenére Krakauer megfordult, és valódi és szörnyű tekintéllyel írta az “into Thin Air” – t, egy hipnotikus, szívszorító beszámolót a tragédiáról, amely az Outside 1996.szeptemberi számában jelent meg. A magazin 20 évének egyetlen más cikke sem váltotta ki a darab reakcióját; sok hónappal később, még mindig kapunk leveleket az olvasóktól, akiket Krakauer meséje kísért. Ez egy olyan történet, ami nem múlik el. Sem, tekintettel a chastening következményei, kellene. A magazin egyik írótársa és barátja nemrégiben megjegyezte, hogy az epizód egy másik példára emlékezteti, amikor a természet csapja le az emberiséget és a mi elszabadult önhittségünket: az “elsüllyeszthetetlen” Titanic elsüllyedésére. Aztán megkérdezte, hogy valaki tanult-e valamit ebben az időben.
Krakauer most kibővítette jelentését egy égető könyvvé, amelynek címe is vékony levegő, amelyet ebben a hónapban jelentet meg Villard. A tragédia komor évfordulója közeledtével Mark Bryant szerkesztő leült Krakauerrel a Seattle-i otthonba, amelyet feleségével oszt meg, Linda Moore. Barátok és kollégák Krakauer és Bryant 15 éven át felmérték a károkat, megvizsgálták a kockázat gyakorlati és erkölcsi dimenzióit, és beszéltek arról, hogy Jon és túlélőtársai hogyan boldogulnak az utóhatások során.
Bryant: az elmúlt hónapokban az egyik leggyakrabban feltett kérdés az, hogy az ember hogyan igazolja valami vitathatatlanul annyira önző törekvését. Rob Hall, Doug Hansen, Yasuko Namba, Scott Fischer, Andy Harris és hét másik ember veszett el szeretteik miatt tavaly májusban. Linda majdnem elveszített. És az emberek kérdezik, miért? A veszélyes, de vitathatatlanul önzetlen, sőt nemes törekvésekkel—például tűzoltással vagy segélymunkával vagy űrkutatással—ellentétben a hegymászás, az Everest halála nyomán, sokakat úgy sújt, hogy senki sem részesül előnyben, csak maga a hegymászó. Különösen, ha jön az egész több, mint a trófea vadászat.
Krakauer: azt hiszem, nem próbálom igazolni vagy megvédeni a mászást, mert nem tudom. a mászást olyan kényszernek látom, amely a legjobb esetben sem rosszabb, mint sok más kényszer—golf vagy bélyeggyűjtés vagy világrekord sütőtök termesztése. Mégis, az Everestig valószínűleg soha nem értékeltem teljesen az érzelmi pusztítást, amelyet ez okozhat. Látva azt a fájdalmat, amit ez okozott a jó emberek családjainak—ez mélyen megrázott, és még nem tudtam teljesen megbékélni vele. Nyolc éves koromban kezdtem el mászni—ez 35 évvel ezelőtt volt—, és ez volt a hajtóerő az életemben legalább 24-25 évig. Amikor visszatértem az Everestről, nem tudtam nem gondolni arra, hogy talán valami olyasminek szenteltem az életemet, ami nem csak önző, hencegő és értelmetlen, de valójában helytelen is.
nincs mód arra, hogy megvédje, még magadnak is, ha már részt vett valami hasonló katasztrófában. És mégis folytattam a mászást. Nem tudom, mit mond ez rólam vagy a sportról, kivéve a potenciális erejét. Ami számomra a hegymászást nagyszerűvé teszi, furcsa módon ez az élet-halál szempont. Elcsépeltnek hangzik, tudom, de a hegymászás nem csak egy újabb játék. Ez nem csak egy újabb sport. Maga az élet. Ez az, ami annyira meggyőzővé teszi, és ami annyira lehetetlenné teszi, hogy igazolja, ha a dolgok rosszra fordulnak.
Bryant: Az Everest: the West Ridge 1963-as sikeres felemelkedéséről szóló beszámolójában Tom Hornbein, aki barátja és példaképe volt neked, ezt írta: “de néha azon tűnődtem, vajon nem tettem-e meg hosszú utat csak azért, hogy rájöjjek, amit valójában kerestem, az valami, amit hátrahagytam.”Ezt a sort idézi a könyvében, tehát az ötletnek visszhangoznia kell az Ön számára. Mit gondoltál, mit fog tenni érted az Everest megmászása, és mit gondolsz, mások mit akarnak tőle?
Krakauer: ez természetesen semmi, ami kiáll a józan gondolkodású ellenőrzés. Mielőtt Nepálba mentem, nem gondoltam arra, hogy “ha megmászom az Everestet, az életem ilyen és olyan különleges módon javulni fog.”Ez nem így van. Egyszerűen azt hiszed, hogy ha sikerül valami olyan hatalmas, hogy látszólag lehetetlen, biztosan nem csak megváltoztatja az életed, ez átalakítja azt. Bármilyen naivnak is hangzik, hangosan kimondva, szerintem ez elég általános elvárás.
Bryant: minden bizonnyal vannak nehezebb mászások, tetszőleges számú útvonal tetszőleges számú csúcson, amelyeket a komoly alpinisták méltóbbnak tartanak. De az Everest, ha mindent elmondunk, még mindig az Everest. És azok számára, akiket ez a hegy a markában tart…
Krakauer: jobb. És mégis az Everest több elismerést érdemel, mint néhány negyedévben. Végtelenül nagyobb tisztelettel jöttem el – és nem egyszerűen azért, mert tavaly májusban több embert megölt, és majdnem megölt engem. Ez egy csodálatos csúcs, szebb, mint gondoltam. És a South Col route, amit mindig “jak route” – nak neveztem egy hegyre, amit “salakkupacnak” hívtam, valójában esztétikus és méltó mászás. De még mielőtt odaérnél, nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az Everest hogyan vetemedik meg az embereket. Még Linda is, aki sárgásbarna szemet vet a mászás felé.
Bryant: mivel maga is hegymászó volt, Linda túl jól tudja…
Krakauer: túl jól ismeri; látja a hegymászás teljes abszurditását. Még ő is az Everest rabságában marad—gyerekként túl sok National Geographic cikket olvasott, így fogalmaz. Valahogy starstruck az Everest: “Wow, megmásztad az Everestet.”Annak ellenére, hogy ugyanolyan cinikus, mint bárki más a hegymászásban, elismeri, hogy az Everest valami különleges, hogy nem értékelhető, mint más hegyek. És ha nem érted az Everestet, és nem értékeled a misztikáját, soha nem fogod megérteni ezt a tragédiát, és hogy miért valószínű, hogy megismétlődik. Bryant: van egy csodálatos szakasz Tenzing Norgay, a serpa önéletrajzában, aki Sir Edmund Hillaryvel 1953-ban tette meg az Everest első emelkedését, arról a sok érvről, amellyel megpróbálta meggyőzni magát, hogy ne kísérelje meg a csúcsot egy Earl Denman nevű kanadai romantikussal 1947-ben: hogy Denmannek kevés tapasztalata volt, nincs pénze, nincs engedélye Tibetbe belépni az Északi Arc megmászására stb. De aztán azt írja: “minden épeszű ember nemet mondott volna. De nem mondhattam nemet. Mert a szívemben el kellett mennem, és az Everest vonzása erősebb volt számomra, mint bármely más erő a földön.”
Krakauer: igen, szeretem ezt az idézetet. Az egyik oka annak, hogy szeretem, mert azt mutatja, hogy míg a hegymászók néha hajlamosak arra gondolni, hogy a serpák elsősorban a pénzért vannak benne, itt volt valaki, aki 1933 óta próbált bejutni egy sikeres Everest csapatba, és ugyanolyan mélyen “a markában” volt, ahogy mondod, mint én 50 évvel később. Volt egy titkos vágyam, hogy megmásszam az Everestet, ami kilenc éves korom óta nem hagyott el, és Tom Hornbein és Willi Unsoeld, apám barátja, ’63-ban sikerült. Ők voltak a gyerekkori hőseim, és az Everest mindig nagy dolog volt számomra, bár eltemettem a vágyat, amíg kint nem hívtak. És bármennyire is kritikus voltam néhány idegenvezetővel és ügyféllel a magazinban és a könyvben, egy szinten nagyon mélyen azonosulok velük. Nekem is ugyanolyan rossz volt a csúcslázam, mint bárki másnak, és olyan okok miatt voltam ott, amelyek-eltekintve a szakmai feladatoktól-nem voltak kevésbé gyanúsak, mint bárki másé. Meg akartam mászni—ezért voltam ott. Persze, azt hittem, hogy van egy érdekes, sőt fontos történet, amelyet el kell mondani arról, hogy mi történik az Everesttel. De nem vállaltam volna el az írói feladatot, ha nem lennék teljesen motiválva arra a csúcstalálkozóra.
Bryant: mi a helyzet a többi hegymászó? Ki megy ezekre az irányított Everest expedíciókra—és néhány nem irányított, nem kereskedelmi útra is? És mennyi a szükséges készség és tapasztalat van ezek az emberek? Idézek a könyvedből: “Amikor eljött az ideje, hogy mindannyian felmérjük saját képességeinket, és mérlegeljük azokat a világ legmagasabb hegyének félelmetes kihívásaival szemben, néha úgy tűnt, mintha az alaptábor lakosságának fele klinikailag téveszmés lenne.”
Krakauer: néhány csapattársam és más csoportok tagjai elvittek a feladathoz, mert azt mondták, hogy néhányan szomorúan felkészületlenek és képzetlenek voltak—az ügyfelek saját véleménye szerint nagyon tapasztaltak voltak. Az egyik csapattársat például gyámoltalan, infantilis állapotba szorította a gyengesége, és kiterjedt segítségre volt szüksége ahhoz, hogy eljuthasson a déli Ezredesig. És mégis úgy tűnik, nem emlékszik erre; az a véleménye, hogy csak jól volt, hogy nem volt szüksége segítségre. Bár ő egy jó srác, és valójában a csoportunk egyik erősebb tagja volt, azt hiszem, azt próbálom elmondani, hogy az emberek saját képességeikről alkotott felfogása elképesztően messze van a jeltől. Az emlékezet megbízhatatlansága az Everest túlélői, Az ügyfelek és az idegenvezetők között is valami, amit furcsának, lenyűgözőnek és elég zavarónak találok. Miközben összehasonlítottam több interjút, amelyeket különböző alanyok adtak nekem és más újságíróknak, rájöttem, hogy néhányunk emlékei drámaian megváltoztak az idő múlásával. Tudatosan vagy tudattalanul, számos ember átdolgozta vagy díszítette történeteinek részleteit jelentős és esetenként abszurd módon. És-nagy meglepetés—a felülvizsgálatok mindig jobb megvilágításba helyezik a témát. Talán ennek köze van ahhoz a tényhez, hogy az a fajta ember, aki az Everestre megy—a nagy ego és a nagy személyiség—nem hajlamos az önkritikára vagy az önelemzésre.
ne aprítsuk el a szavakat: az Everest nem vonzza sok kiegyensúlyozott embert. Az önválasztási folyamat hajlamos kigyomlálni az óvatosakat és az ésszerűeket azok javára, akik céltudatosak és hihetetlenül vezéreltek. Ami nagy oka annak, hogy a hegy olyan veszélyes. A legtöbb Everest hegymászó pszichológiai áramköre pokolian megnehezíti számunkra a kilépést, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy kellene. Ha elég szándékos vagy ahhoz, hogy egészen 27 000, 28 000 lábig érj—nos, mondjuk csak azt, hogy a kevésbé szándékos és kevésbé makacs már régen elment és elindult.
Bryant: Ön és mások minden bizonnyal kritikusak voltak azzal kapcsolatban, hogy Anatoli Boukreev, Scott Fischer egyik útmutatója hogyan teljesítette néhány feladatát, bár könyvében nagyszerű betekintést idéz az övéből: “ha az ügyfél nem tud felmászni az Everestre a guide nagy segítsége nélkül, akkor ennek az ügyfélnek nem szabad az Everesten lennie. Ellenkező esetben nagy problémák merülhetnek fel.”
Krakauer: Teljes mértékben egyetértek Anatolival, amikor figyelmezteti, hogy ha alacsonyan kényezteti az ügyfeleket, akkor magas szinten kéri a bajt, és igen, kritikus voltam azzal, amit Anatoli tett, miután megjelölte a csúcsot, és hogy oxigén nélkül mászott, miközben vezetőként dolgozott. Az ő hibája, ahogy én látom, az, hogy miután elkényeztette az ügyfeleket, és magasra tette őket, ahogy az Everest útmutató jelenlegi munkaköri leírása megköveteli, akkor tartozol nekik azzal, hogy továbbra is elkényezteted őket, ahelyett, hogy csak saját magad robbantanád le. Ennek ellenére Anatoli figyelmeztetése itt a pénzen van, és az embereknek hallgatniuk kell rá.
Bryant: Nem kellene-e az embereknek újragondolniuk ezeknek a kereskedelmi utaknak a más aspektusait is? Itt gyakran vannak olyan emberek, akiknek kevés tapasztalata vagy készsége van, egy útmutató-ügyfél kapcsolat, amely visszatarthatja a “csapat” minden fontos érzését, és egy meglehetősen jelentős pénzügyi tranzakció, amely valódi nyomást gyakorol az útmutatókra, hogy lássák, hogy a csekkeket aláírók repednek a csúcson. Krakauer: van valami az Everest közelmúltbeli kereskedelmi forgalomba hozatalában, ami megdöbbentő és nagyon aggasztó. De talán nem kellene. A hegymászás sportját végül is gazdag angolok találták ki, akik termetes helyi hegyi embereket béreltek fel, hogy irányítsák őket az Alpokon, elvégezzék a morgást, és megakadályozzák őket a bajtól. Hosszú hagyománya van az irányított hegymászásnak, szóval ki vagyok én, hogy azt mondjam, hogy rossz vagy rossz, még a világ legmagasabb hegyén is? Csak annyit mondhatok, hogy az Everest kereskedelmi tapasztalata rossz ízt hagy a számban.
eszembe jutott valami, amit Alex Lowe mondott nem is olyan régen. Alex vitathatatlanul a világ legjobb hegymászója, kétszer is megmászta az Everestet, és háromszor vezette. Alex megjegyezte, hogy sokkal nagyobb elégedettséget kap a Grand Teton nyáron történő irányításával, mint valaha az Everest irányításával. A Tetonokban, azt mondta, ügyfelei hálásak voltak a segítségéért, és a hegyek és a hegymászás miatt jazzkedtek, míg az Everest ügyfelei hajlamosak voltak úgy tenni, mintha nem vezetnék őket, és furcsa levegőt vettek.
Az Everest vezetésének módja nagyon különbözik a többi hegy vezetésétől, és olyan értékekkel szemben repül, amelyeket kedvesnek tartok: önállóság, felelősségvállalás azért, amit csinálsz, saját döntések meghozatala, bízva az ítéletedben—az a fajta ítélet, amely csak a díjak megfizetésével, a tapasztalatok révén jön létre.
Bryant: és ha ezek az értékek hiányosak? Akkor mi lesz?
Krakauer: a mi esetünkben, és azt hiszem, ez sok kereskedelmi vállalkozásra igaz, soha nem lettünk csapat. Ehelyett egy csomó ember voltunk, akik bizonyos fokig kedvelték egymást, és elég jól kijöttek egymással, de soha nem volt ez az érzésünk, hogy mindannyian együtt vagyunk. Részben az volt, hogy nem tettünk eleget a tényleges munkából: A serpák tábort vertek, a serpák szakácskodtak. Nem kellett együttműködnünk, hogy kiderítsük, ki fogja ezt a rakományt szállítani, vagy ki fog szakács vagy mosogatni, vagy felaprítani a jeget a vízért. Ami hozzájárult ahhoz, hogy soha nem egyesültünk csapatként, ami viszont hozzájárult a tragédiához: mindannyian magunkért voltunk benne, amikor egymásnak kellett volna lennünk. Amikor másokért kellett volna ott lennem, nem voltam. ügyfél voltam, a csapattársaim pedig ügyfelek voltak, és mindannyian számítottunk a vezetőkre, hogy gondoskodjanak mindenkiről, aki bajba került. De a vezetők nem tudták, mert halottak voltak vagy haldokoltak, és nem volt elég belőlük.
Bryant: azok az emberek, akik olvassák a külső cikkedet, továbbra is azt mondják—folyamatosan, úgy tűnik—, hogy túlságosan kemény voltál magaddal a saját szerepeddel kapcsolatban a Május 10-i eseményekben. És amint a könyv olvasói rájönnek, az intenzív önbecsapás nem szűnt meg. Honnan jön a bűntudat, és kezd-e egyáltalán alábbhagyni?
Krakauer: annyit mondhatok: jobban csinálom, mint amihez jogom van. Úgy értem, nézd meg a szerepemet Andy Harris halálában, a fiatal Új-zélandi idegenvezető a csapatunkban. Kizárt, hogy valaha is lementem volna a táborba és otthagytam volna a hegyen. Fel kellett volna ismernem, hogy hipoxiás és bajban van. Bryant: komolyan azt hiszed, hogy ott hagytad a déli csúcson? Hogy nem volt biztos feltételezés, hogy ott dolgozott? Ő volt a vezető, te pedig az ügyfél, egy megkülönböztetés, amelyet az expedíció kezdetétől mindenkibe dobtak. Plusz ott volt a magasság: nem gondolkodott tisztán, de neked kellett volna? Egy himalájai viharban?
Krakauer: Tudom, intellektuálisan, hogy voltak okok arra, amit tettem vagy nem tettem, de itt van, amire jön le: ha egyszerűen hat vagy hét barátommal voltam az Everesten, ahelyett, hogy ügyfélként másztam volna egy vezetett útra, soha nem ereszkedtem volna le a sátramba, és aludtam volna anélkül, hogy minden partneremet elszámoltam volna. Ez szégyenletes és megbocsáthatatlan, bármi történjék is. És nem csak Andyről van szó. Yasuko meghalt, Beck pedig elvesztette a kezét, és ez a cucc engem eszik, újra és újra játszik a fejemben, és will, és kellene. A cikkben és a könyvben is keményen bánom más emberekkel, miért kellene könnyen elengednem magam? Azt hiszem, van pár dolog, amiért felelnem kell.
Bryant: nemrég beszéltem egy másik túlélővel, és nyilvánvaló volt, hogy ő is küszködik. Motyogtam valamit az időről, remélhetőleg meggyógyítva az összes sebet, és azt mondta: “Azt hiszem, gyógyít néhány sebet, de mások úgy tűnik, hogy szélesebb körben nyílik meg. És hirtelen rájössz, hogy még a csontok is eltörtek, azok a csontok, amelyekről nem is tudtad, hogy vannak.”És annyira fájt, hogy ez a személy mit kell foglalkoznia. A többi hegymászó képes tovább lépni,vagy sokan még mindig mélyen vannak?
Krakauer: néhányan úgy tűnik, hogy elég jól vannak, valójában—legalábbis ezt mondják-és örülök nekik. A legcsodálatosabb Beck Weathers, aki minden beszámoló szerint remekül teljesít, annak ellenére, hogy minden történt vele—elvesztette a jobb karját a fagyás miatt az alkar közepétől lefelé, elvesztette az ujjait a bal kezén, elvesztette az orrát. De Beck hihetetlen srác: Ugyanazok a tulajdonságok, amelyek lehetővé tették számára, hogy feltámadjon a halálból a South Col-on, és megmentse a saját életét, lehetővé tették számára, hogy jobban kezelje ezt, mint amire számítani lehetett.
de őszintén szólva, kivéve azt a munkát, amit a könyvért kellett elvégezni, meglepően kevés kapcsolatban voltam a többiekkel. Nem szívesen beszélek más nevében, mint magam, és lehet, hogy itt kivetítek, de úgy tűnik, hogy sokunk között kínos helyzet alakult ki. Ha az utazás jól sikerült volna, azt hiszem, elég ironikusan sokkal szorosabb kapcsolatban lennénk: Nem volt olyan klassz—mindannyian együtt másztuk meg az Everestet. Ehelyett úgy érzi, romlott, és megint lehet, hogy kivetítő, de ez olyan, mintha már visszavonult szégyen. Bryant: úgy értesültem, hogy Ön gyakran találkozott Andy Harris szüleivel Új-Zélandon és a bátyjával New Yorkban?
Krakauer: van. Valószínűleg ez a legközelebbi kötelék, amit létrehoztam, mióta ez az egész véget ért.
Bryant: miért gondolod, hogy ez? Krakauer: részben azért, mert mindent megtettek, részben azért, mert felelősnek érzem magam Andy haláláért. Ron és Mary, a szülei természetesen le vannak sújtva, és küzdenek, hogy megbékéljenek a dolgokkal. Megnyitottam nekik a kutatásaimat, és Ron mindent elolvasott az Everestről, amit talált, mind történelmi, mind kortárs, és tudni akarja minden részletét, hogy mi történt Andyvel, bár nincs sok részlet. Szóval van mit megosztanunk. Nem tartanak engem felelősnek, mégis megértik, miért érzek úgy, ahogy. Ron azt mondja, és egyetértek, hogy most van ez a szokatlan kötelék.
Bryant: vissza az Everest túlélők egy pillanatra: Attól a pillanattól kezdve, hogy először olvastam a magazin történetének kéziratát, megdöbbentett az a közös bűnösség, amelyet oly sokan érezhetnek, legalábbis bizonyos mértékig. Igen, volt néhány hatalmas hiba, néhány kritikus, de olyan sok apró dolog is volt, amelyek észrevétlenül, hűvösen épültek egymásra.
Krakauer: hidd el, minden permutáción átmentem: ha ezt tettem volna, ha Doug vagy Beck ezt tette volna, ha Rob ezt tette volna. És be kell vallanom, hogy nem csak bűntudatot érzek, de sok néma ujjal mutogatást és mások hibáztatását is tettem-és nem a viszonylag mért kritikákról beszélek, amelyeket nyomtatásban adtam ki. Most sokkal keményebb, sötétebb ítéletekről beszélek, amelyeket nagyrészt magamnak tartottam. Végül, azonban, rájöttem, hogy mások el nem ismert bűntudatának megszállása semmit sem tesz a saját bűnösségem eltörléséért. Különben is, gyanítom, nem én vagyok az egyetlen, aki nem alszik különösebben jól éjszaka.
Bryant: Tavaly nyáron, amikor megkérdeztem, hogy a cikk írása katartikus-e valamilyen módon, azt mondtad, hogy az események még mindig túl frissek, az érzelmek túl nyersek. És az Ön által írt könyv bevezetőjében: “ami a hegyen történt, az a belemet rágta ki. Azt hittem, hogy a könyv megírása megtisztíthatja az Everestet az életemtől. Természetesen nem.”Nem? A legkevésbé sem?
Krakauer: azt írtam, hogy mivel November végén fejeztem be a könyvet, és most, néhány hónappal később, és egy hosszú hegymászó Utam az Antarktiszra, úgy gondolom, hogy az írás valamilyen módon katartikus volt. Amikor decemberben és januárban elmentem az Antarktiszra, csak néhányszor gondoltam az Everestre, ami nagyon felszabadító és meglepő volt. Csak kétszer kaptam olyan fájdalmat, amelyet szinte elengedés nélkül éreztem az előző hat hónapban. Egyszer ezen a zord bivouacon voltam, magas hőmérsékleten, extrém szélcsendben, menedék nélkül, és emlékszem, hogy ott feküdtem Robra, Andyre és Dougra, Yasukóra és Scottra gondolva. Arra gondoltam, hogy ez egy szörnyű módja a halálnak, hogy így haltak meg. Mit gondoltak, mit gondolt Rob egy éjszaka után 28,700 láb oxigén nélkül?
Bryant: Rob Hall rendkívül szerethető, tehetséges ember volt. Ő is elkövetett néhány óriási hibát, amit biztosan nem zárkózott el a nyomozástól. A nehéz kérdések, amelyeket Hall tetteivel kapcsolatban felvetett, valamint mások cselekedeteivel, elég sok embert felzaklattak, nem igaz? Hogy birkózol meg ezzel?
Krakauer: sokan mondták nekem: “ki vagy te, hogy értékeld valaki más szerepét, vagy a tapasztalat vagy a készség hiányát?”De én egy dolgozó újságíró vagyok, és ott voltam, és azért voltam ott, hogy elvégezzem a munkát—hogy elmondjam, mi történt, amennyire csak tudtam. Természetesen rosszul érzem magam, hogy néhány embert megbántottak az értékeléseim, de valakinek fel kellett lépnie, és el kellett mondania, mi történt odafent. Jézus, emberek haltak meg—sok ember halt meg. Bryant: és néhányan azt fogják mondani, hogy itt vagy, nem csak kritizálod az élőket és a holtakat, hanem hasznot húzol belőlük. Mi a magazinnál bűntudatot éreztünk amiatt, hogy az Everest-cikked nemcsak a legtöbbet beszélt darab volt, amit valaha közzétettünk, de emellett egy legkelendőbb számot adott nekünk. Csak a munkánkat végeztük, és abban reménykedtünk, hogy valami igazán jó lesz az erőfeszítésből, és tudom, hogy te is így érzel. De nyilvánvalóan te sem lehetsz teljesen kényelmes, amikor felmerül a profit kérdése.
Krakauer: nem, nem vagyok. De író vagyok—ezt teszem a számlák kifizetéséért, így éltem meg több mint 15 éve. Az Everest pénzének egy részét adományoztam olyan jótékonysági szervezeteknek, mint az American Himalayan Foundation, egy olyan szervezet, amely a serpák javát szolgálja, és szándékomban áll többet adni, ahogy a könyv jogdíja megérkezik, de a tény az, hogy igen, profitálok abból, amit írtam, és nem fogok úgy tenni, mintha nem lennék. Egy dolog, amit látnom kellett volna, de nem tettem, az az, hogy mivel tavaly májusban fent voltam a hegyen, amikor minden elromlott, sokkal több kritikát fogalmaztam meg, mint más újságírók—a nyomtatott és sugárzott újságírók rajza, akik a tengerszintről tudósítottak a rendetlenségről, mint például a Newsweek, a Life és a Men ‘ s Journal és a televíziós hálózatok. Ironikus módon, néhány ilyen újságíró engem—bizonyos esetekben meglehetősen álszenten—megcáfolt, ugyanakkor úgy tűnt, hogy gondolkodás nélkül zsebre teszik a saját fizetési csekkjeiket.
Bryant: és Linda? Hogy kezelte a dolgokat? Kérem, természetesen, nagyon is tudatában annak, hogy mi vagyunk azok, akik gyakran küldünk ilyen kis kirándulásokra a hegyekbe, mint az Eiger, Denali, Cerro Torre. A könyvben elég őszinte vagy arról, hogy milyen nehéz volt az Everestre menni a házasságodon. De hat hónap után újra otthon voltál, hogy megmásszad az Antarktiszot néhány hónapra. Nem lehetett könnyű.
Krakauer: mielőtt 16 évvel ezelőtt összeházasodtunk, azt mondtam, hogy abbahagyom a mászást, és azt hiszem, ez hozzájárult Linda döntéséhez, hogy feleségül vesz. Aztán újra elkezdtem mászni, és a dolgok közöttünk nem voltak jók. De Linda elfogadta, hogy a hegymászás fontos része annak, aki vagyok. Ami most nyugtalanítja, az az érzés, hogy a dolgok fokozódhatnak, hogy először ott van az Everest, aztán ott van az Antarktisz.
Bryant: megpróbálod visszafogni magad, lassítani egyáltalán?
Krakauer: nyilvánvalóan nem, bár a fejemben az Antarktisz sokkal kevésbé volt súlyos, mint az Everest, és valójában az volt. Félelmetesebbnek tűnhet: távolabbi volt, a mászás pedig sokkal technikásabb volt. De ez az a fajta mászás, amihez értek, és Linda ezt is értékeli. Azért kellett odamennem, mert egyszer az életben lehetőség volt megmászni az Antarktiszon, és mert látnom kellett, hogy a hegymászás még mindig kielégítő-e, vagy az Everest tönkretette-e. De ez a legutóbbi expedíció nem volt könnyű Lindának. Az Everest alaptáborában a szeretteink, akiket hátrahagytunk, gyakori vita tárgyát képezték. Mindenki bűntudatot érzett, ami általában a humor gyenge kísérleteiben nyilvánult meg. Nem tudtuk beismerni egymásnak, hogy a jelentős mások mennyit fizetnek a rögeszméinkért.
Bryant: van-e előnye annak, hogy Linda mászott? Vagy ahogy korábban megbeszéltük, túl sokat tud?
Krakauer: túl sok. Linda tudja, milyen, ha rosszul mennek a dolgok. Szakadt. Megérti, milyen hatással van rám a mászás, és támogatja, amit csinálok, de ugyanakkor fájdalmasan éles tudatában van annak, hogy mi forog kockán.
Bryant: A sorok között olvasva, amit mond, és mivel régóta ismerlek, úgy gondolom, hogy a történtek ellenére van valami a hegymászásban, ami továbbra is életerősítő az Ön számára.
Krakauer: ha ezt három hónappal ezelőtt mondta volna, azt hiszem, nemet mondtam volna. De most talán igen. Van benne valami, ami fontos számomra—néhányunk számára ez a modern élet fontos ellenszere. Mondjuk Ron vagy Mary Harris nyomására, hogy megvédjem ezt, valószínűleg nem tudtam. De a hegymászás számomra rendelkezik ezzel a transzcendentális tulajdonsággal, azzal a képességgel, hogy szállítson téged, hogy érvényesítse az alázatot, hogy elveszítse önmagát, és egyszerűen a pillanatban éljen. Amit mások kapnak az éjféli misén való részvételtől, azt még mindig megkapom a mászástól. Ezek rossz klisék, tudom, de klisék, amelyek mindazonáltal igazak számomra.
azt is gondolom—és talán ez az én látens puritán vagy kálvinista csíkom—, hogy van valami nemes a sztoicizmusban, az áldozatban és a szenvedésben egy célért. Az Everest keményebbnek bizonyult, mint azt valaha is elképzeltem. És a csapattársaim, a többi ügyfelem—nem számít, mit mondanak mások, csodálom őket, hogy ennyire elkötelezettek valami iránt, és hogy képesek elviselni. Bryant: ez az utolsó dolog: május 13—án, három nappal az Everest bukása után—amely hamarosan felkerült a New York Times címlapjára, számos magazin címlapjára, televízióra, rádióra, online jelentésekre, könyvekre és filmügyletekre-több mint 600 ember halt meg és 34 000 sebesült meg, amikor egy tornádó Észak-Közép-Bangladest sújtotta, nem olyan messze az alaptáborotoktól. És mégis úgy tűnt, hogy a katasztrófa szinte nem létezik. Nem ironikus-és valóban szomorú—, hogy az Everest 12 életének elvesztése sokkal hangosabban visszhangzik a világ ezen részén, mint a 600 veszteség? Mi az, ami az Everesten történt, ami még mindig olyan sokat jelent, hogy az emberek ragaszkodnak hozzá? Az évek során minden bizonnyal rengeteg más hegymászó katasztrófa történt, amelyeket gyorsan elfelejtettek, ha egyáltalán észrevették őket.
Krakauer: nem tudom, hogy ez a tragédia miért ragadta meg az embereket ilyen erővel, és miért nem engedi el őket. Részben az Everest misztikája, részben pedig az abszurditása, sőt perverzitása annak, hogy az emberek ilyen pénzt költenek ilyen célok kergetésére, óvatosságot és józan észt dobva a szélre. De végső soron nem igazán értem. Egyszerre vagyok áldozat és haszonélvező. Az Everest felforgatta az életemet. Semmi sem lesz ugyanaz. Miért mentem fel a hegyre azon a bizonyos napon, azokkal az emberekkel? Miért éltem túl, míg mások meghaltak? Miért vált ez a történet olyan sok ember számára, akik általában nem érdekeltek a hegymászásban?
nemrég kaptam egy levelet Alexander Theroux, az író, ellentétben a cselekmény hegymászás Everest más hegymászó. Rámutatott-helyesen, hiszem -, hogy úgy tűnik, hogy az Everest másfajta embert vonz, valakit, akit nem feltétlenül érdekel önmagában a hegymászás, hanem egyszerűen a világ legmagasabb hegyének megmászása. Van valami az Everestben, ami miatt különösen nehéz a nyilvánosság képzeletében. Theroux véleménye szerint a mászás kényszere ugyanolyan erős és mélyen érezhető, mint az ősrégi emberi kényszer a repülésre.
azt hiszem, talán nem úgy kellene gondolnunk az Everestre, mint egy hegyre, hanem mint a mítosz geológiai megtestesülésére. És amikor megpróbálsz megmászni egy mítoszdarabot—amint azt maradandó sajnálatomra felfedeztem -, ne lepődj meg túlságosan, amikor sokkal többet kapsz, mint amire számítottál.
vezető fotó: Andrew Eccles