a kényes organizmus minden olyan szervezet, amelynek összetett vagy különleges táplálkozási igényei vannak. Más szavakkal, egy igényes szervezet csak akkor növekszik, ha bizonyos tápanyagokat tartalmaz a közegében. A szigorúbb kifejezést az igényes mikroorganizmus a mikrobiológiában olyan mikroorganizmusok leírására használják, amelyek csak akkor fognak növekedni, ha speciális tápanyagok vannak jelen táptalajukban. Így az igényességet gyakran gyakorlatilag úgy definiálják, hogy nehéz kultúrálni, bármilyen még kipróbált módszerrel. Az igényes baktériumra példa a Neisseria gonorrhoeae, amelynek növekedéséhez vér vagy hemoglobin, valamint számos aminosav és vitamin szükséges. További példák a Campylobacter spp. és Helicobacter spp., amelyek kapnofilek-megnövekedett CO-t igényelnek2-egyéb követelmények mellett. A kényes organizmusok eredendően nem “gyengék” —virágozhatnak és virágozhatnak a sajátos ökológiai fülkéjükben, annak sajátos tápanyagaival, hőmérsékletével és a versenytársak hiányával, és meglehetősen nehéz lehet őket megölni. De nehéz tenyészteni őket egyszerűen azért, mert nehéz pontosan szimulálni természetes környezetüket egy táptalajon. Például a treponema pallidumot nem könnyű tenyészteni, mégis rugalmas az előnyben részesített környezetben, nehéz felszámolni a szifiliszben szenvedő személy összes szövetéből.
az igényesség gyakorlati relevanciájára példa, hogy a negatív kultúra eredménye hamis negatív lehet; vagyis csak azért, mert a tenyésztés nem hozta létre a kérdéses szervezetet, nem jelenti azt, hogy az organizmus hiányzott sem a mintából, sem a minta származási helyéből, sem mindkettőből. Ez azt jelenti, hogy a teszt érzékenysége kevesebb, mint tökéletes. Tehát például a kultúra önmagában nem elegendő ahhoz, hogy segítsen az orvosnak kideríteni, mely baktériumok okoznak tüdőgyulladást vagy szepszist egy kórházi betegben, ezért melyik antibiotikumot kell használni. Amikor meg kell határozni, hogy mely baktériumok vagy gombák vannak jelen (a mezőgazdaságban, az orvostudományban vagy a biotechnológiában), a tudósok a kultúrákon kívül más eszközökhöz is fordulhatnak, például nukleinsav-tesztekhez (amelyek ehelyett kimutatják az adott szervezet DNS-ét vagy RNS-ét, még akkor is, ha csak töredékekben vagy spórákban vannak, szemben a teljes sejtekkel) vagy immunológiai tesztekhez (amelyek ehelyett antigénjeit detektálják, még ha csak töredékekben vagy spórákban is, szemben a teljes sejtekkel). Az utóbbi tesztek hasznosak lehetnek a tenyésztés mellett (vagy helyett), bár eredményeik értelmezéséhez körültekintésre van szükség, mert sok különböző baktérium és gomba DNS—e, RNS-e és antigénjei gyakran sokkal elterjedtebbek (levegőben, talajban, vízben és az emberi testben), mint azt általában elképzelik-legalábbis kis mennyiségben. Tehát ezeknek a teszteknek a pozitívja néha hamis pozitív lehet a fertőzés fontos megkülönböztetése szempontjából, szemben a kolonizációval vagy a csírázatlan spórákkal. (Ugyanez a probléma zavaró hibákat okoz a kriminalisztika DNS-tesztelésében is; az ember DNS-ének apró mennyisége szinte bárhová eljuthat, például a fomiták általi átvitelbe, és mivel a modern tesztek ilyen apró mennyiségeket képesek visszanyerni, jelenlétük értelmezése kellő körültekintést igényel.) Ilyen megfontolások miatt van szükség szakértelemre annak eldöntésében, hogy egy adott helyzetben melyik tesztet kell használni, és az eredmények értelmezésében.
egyes mikrobiális fajok életigénye nemcsak bizonyos tápanyagokat, hanem különféle kémiai jeleket is tartalmaz, amelyek némelyike közvetlenül és közvetve attól függ, hogy más fajok a közelben vannak-e. Így nemcsak a tápanyagigény, hanem más kémiai követelmények is akadályozhatják a fajok elkülönített tenyésztését. Lewis Thomas a bonyolultságot és az izolátumok tenyésztésének kihívását logikai kontextusba helyezte 1974-es könyvében egy sejt élete: “becslések szerint valószínűleg csak a föld mikrobáinak csak kis hányadáról rendelkezünk valódi ismeretekkel, mert a legtöbbet nem lehet egyedül termeszteni. Sűrű, egymástól függő közösségekben élnek együtt, táplálják és támogatják egymást, szabályozzák a különböző fajok közötti populációk egyensúlyát a kémiai jelek összetett rendszerével. A jelenlegi technológiánkkal nem tudjuk jobban elkülöníteni az egyiket a többitől, és egyedül nevelni, mint azt, hogy egyetlen méh se száradjon ki, mint egy hámlasztott sejt, amikor eltávolítják a kaptárából.”Ennek az igeszakasznak az egyik logikus következménye az, hogy sok faj elválaszthatatlan a saját ökológiai környezetétől, és csak azt tükrözi, hogy az ökológiai rendszerek kölcsönös függősége gyakori—nem azt, hogy bármilyen gyengeség, törékenység vagy makacsság a hibás.