az elmúlt években kiterjedt, szinte német stílusú vitát tapasztaltunk a brit identitásról és Európáról. Mi az a Nagy-Britannia? Mikor volt Nagy-Britannia? Létezik-e még Nagy-Britannia? Túléli-e Nagy-Britannia? Nagy-Britanniát Andrew Marr “halottnak” nyilvánította, Peter Hitchens pedig “eltörölte”. Az emberek évtizedek óta klasszikus nemzetállamként tekintenek Nagy-Britanniára. Most Norman Davies azt mondja nekünk, hogy Nagy-Britannia soha nem volt nemzetállam. Anthony Barnett azt mondja, hogy Nagy-Britannia soha nem volt nemzet, bár Anglia volt. De Roger Scruton az Angliáról szóló rendkívüli könyvében arról tájékoztat minket, hogy Anglia-amely szerinte szintén halott-sem nemzet volt, csak ország, föld, otthon. Az ember elkezd vágyakozni az identitásról szóló német vita pellucid egyszerűségeire, a staatsvolk és a Kulturvolk közötti elemi különbségekkel stb.
prózaibb módon a válasz arra a kérdésre, hogy “Nagy-Britannia Európai?”nagyon különbözhet attól, amit ma néha furcsa módon Skócia, Wales és Észak-Írország “decentralizált területeinek” neveznek. Valóban, Anthony Barnett ezúttal azt állítja könyvében, hogy a brit ellenzék Európával valójában angol ellenzék Európával szemben.
egyesek számára Nagy-Britannia csak akkor menthető meg, ha több Európánk van; mások számára Anglia csak akkor menthető meg, ha kevesebb van. Mindkettő számára azonban a kérdés központi. Hugo Young, ebben az áldott cselekményben, azt mondja, hogy az utolsó mögöttes kérdés 50 évek óta “vajon Nagy-Britannia… valóban elfogadja-e, hogy modern sorsa európai ország legyen?”De mit jelent ez? Ha a “Nagy-Britannia” főnév megfoghatatlan, akkor az “Európai” melléknév még inkább. Ez minden európai nyelvre igaz, de különösen az angolra.
kis nehézséggel azonosíthatjuk az Európai hat lehetséges jelentését. Kettő archaikus és eltemetett, de jelentős utóéletük van: európainak lenni azt jelenti, hogy kereszténynek lenni és európainak lenni azt jelenti, hogy fehérnek lenni. Ezután három egymással összekapcsolódó jelentés van, amelyek jobban ismertek. Az első földrajzi: Európa a második legkisebb kontinens, Eurázsia nyugati kiterjesztése. Benne vagyunk? A földrajztudósok igent mondanak. Sok brit kételkedik benne, mert a három összekapcsolódó jelentés közül a második, amint azt a Collins English Dictionary mondja nekünk, “Európa kontinense, kivéve a brit-szigeteket.”(Az ember kíváncsi, hogy ez hol hagyja Írországot.) Ez egy ismerős használat. Azt mondjuk: “Jim elindult Európába “vagy” Fred visszatért Európából.”Európa máshol van. Harmadszor, Európa az EU-t jelenti.
a mai Brit használatban ez a három jelentés nagyon gyakran el van választva, de a politikai vitában a harmadik az uralkodó. Ebben az értelemben a “Nagy-Britannia Európai?”jön le, hogy megkérdezzük: Nagy-Britannia teljes mértékben részt vesz az EU-ban? Támogatja-e annak valamilyen változatát, amit a kontinentális Európában az emberek Európai projektként ismernének el?
mégis van, végül, egy hatodik értelemben az Európai, több magasztos és titokzatos. Ez a hatodik érzék az International Herald Tribune nemrégiben megjelent címsorában szerepelt: “vessen véget az “Európai” Ausztria elleni szankcióknak-tanácsolja a testület az EU-nak.”Egy három” bölcsből ” álló testület éppen hosszú tanácskozás után arra a következtetésre jutott, hogy Ausztria Európai. Így fogalmazva, az állítás nevetségesnek hangzik. Mit gondoltak még Ausztriáról? Afrikai? De tudjuk, mire gondoltak. Volt egy katalógusuk az úgynevezett “európai normákról” vagy “Európai értékekről”, és Ausztriát ehhez mérték. Más szavakkal, Európa nem leíró, hanem normatív, előíró, idealista változata ellen-vagy amit Gonzague de Reynold hívott, L ‘ Europe europ?ne. Európa europ?nem, amelyben Hitler és Haider valahogy nem voltak európaiak-vagy legalábbis nem voltak európaiak. Ez, hogy úgy mondjam, egy nem európai tevékenységekkel foglalkozó Házbizottság volt.
Nagy-Britannia Európai ebben az értelemben? Le lehet menni az európai értékek listájára, és minden bejegyzéshez pipát, keresztet vagy kérdőjelet lehet tenni. De ez csak akkor jelent valamit, ha úgy gondoljuk, hogy fontos a kérdést ilyen idealista módon feltenni.
szem előtt tartva ezeket az Európai versengő jelentéseket, szeretném feltenni a kérdést Egy gyalogos, empirikus-merem mondani, Brit vagy angol?- nagyon. Miben különbözik Nagy-Britannia a kontinentális európai országoktól, mint egymástól? Miben hasonlít Nagy-Britannia más országokhoz-az Egyesült Államokhoz, Kanadához vagy Ausztráliához -, mint az európaiakhoz?
az első válasz hagyományosan adott “történelem.”Történelmünket régóta a britek történeteként mesélik el-vagy az angol?- kivételesség. Az elkülönülés története, kezdve az offshore sziget elválasztásával a szárazföldtől, de aztán, a százéves háború végét követően, a politikai szétválasztás. GM Trevelyan, angol Társadalomtörténetében, azt mondja, hogy Nagy-Britannia ezután “furcsa sziget lett, lehorgonyzott a kontinensről.”És a folytonosság története, ellentétben a kontinens ingatag változékonyságával, a folyamatosan változó rezsimekkel, határokkal, uralkodókkal és alkotmányokkal. Szívmelengető történet az intézmények, a közjog, a parlament lassú, folyamatos szerves növekedéséről és a szuverenitás egyedülálló fogalmáról, amelyet a parlament koronája ruházott fel.
itt volt az “1000 éves történelem”, amelyet Hugh Gaitskell fenyegetettnek látott, ha Nagy-Britannia csatlakozik Franciaországhoz és Németországhoz egy kontinentális Európai Közösségben. A történetet Trevelyan, Arthur Bryant, Winston Churchill és HAL Fisher írta lila prózában. Az eredeti történetírás a késő viktoriánus Nagy-Britanniára vezethető vissza, de még mindig az 1950-es és 1960-as évek történelmének domináns változata volt. Természetesen ez volt az a változat, amellyel felnőttem, és amellyel a legtöbb brit és 40 év feletti ember nőtt fel. Részben ez azért van, mert amit lehet nevezni tankönyv lag. Maga az eredeti történetírás elkerülhetetlenül az események után következik, és megpróbálja megmagyarázni vagy racionalizálni őket. De a tankönyvek, tankönyvek és gyermekkönyvek általában további tíz, 20 vagy akár 30 évvel elmaradnak. Ez azt jelenti, hogy a kivételes látomás, bár késő viktoriánus eredetű, rendkívül befolyásos volt a saját korunkban.
ennek az önképnek a nyomait találja a valószínűtlen helyeken. Még Tony Blair 2000. októberi Varsói beszédében is találtam egyet. Egy nagyon tiszta szemű szakasz közepén nagy-Britanniáról és Európáról, hirtelen úgy írja le Nagy-Britanniát, mint “büszke és független gondolkodású szigetfajt (bár sok európai vér folyik az ereinkben).”Arthur Bryant, ebben az órában kellene élned!
hogy néhány sokkal demotikusabb példát említsünk, a Daily Mail 1997.januári levelében ezt olvassuk: “úgy tűnik, hogy az óra egy kullancsára vagyunk attól, hogy elveszítsük szuverenitásunkat, függetlenségünket, és nem csak 1000 éves történelmünket, hanem azt a történelmet is, amikor az első ember megpróbálta megvédeni ezt az országot egy betolakodótól.”Vagy hallgassa meg az ázsiai brit Tom Patelt, huszonéves, meleg, éppen egy Korfui nyaralásról jött vissza szeretőjével, John Smith-szel, és beszélt Yasmin Alibhai-Brownnal: “olyan nehéz nekünk, angoloknak, tudod. Nem olyanok, mint mi. Amikor John és én csendben smároltunk, nem úgy, ahogy Angliában szoktuk, ott volt ez a méreg a levegőben körülöttünk. Szigetlakók vagyunk; nem vagyunk olyanok, mint ezek a parasztok.”
tehát a brit vagy angol kivételességbe vetett hit mély és széles. Most a történész kérdésének kell lennie: mennyire kivételes a brit kivételesség? Valójában, ha megnézzük más európai nemzetek történetírását, rájövünk, hogy a kivételesség a norma. Minden nemzeti történetírás azzal foglalkozik, hogy mi jellemzi ezt a nemzetet. És a legtöbb európai nemzet szembeállítja kivételességüket valamilyen idealizált “nyugati” vagy “Európai” normalitással-amelyre a példák általában Franciaország és Nagy-Britannia. Az irodalom Németország “különleges útjáról” a modern történelemben, a Sonderweg, arról szól, hogy Németország miért nem vált “normális” demokratikus nemzetállammá, mint Nagy-Britannia. Minden kelet-európai nemzeti történetírásnak megvannak ezek az elemei is.
attól is függ, hogy melyik Európához hasonlítasz minket. Ha összehasonlítjuk Nagy-Britanniát az EGK eredeti hat tagjával, olyan országokkal, ahol nagy a közös Római és Szent Római-azaz Karoling-örökség, Nagy-Britannia valóban kivételesnek tűnik. De ha összehasonlítjuk Nagy-Britanniát az EU többi 14 jelenlegi tagállamával, vagy a 20, akik hamarosan tagok lesznek, vagy a 30, akik tíz-15 év múlva tagok lehetnek, akkor Nagy-Britannia egyáltalán nem tűnik kivételesnek, mert ezeknek az országoknak a története maguk is rendkívül változatos.
továbbá az elmúlt évtizedben olyan történészek, mint Hugh Kearney, Jeremy Black, Linda Colley és Norman Davies, nagymértékben lebontották a brit vagy angol kivételesség ezen nagy narratíváját. Ennek a dekonstrukciónak a nagy része nem abból állt, hogy felfedeztek valami újat a múltról, hanem egyszerűen a fókusz kettős eltolódásának végrehajtásából. Először is, megváltoztatta a hangsúlyt, hogy megvizsgálja a Brit-szigetek teljes történetét. Másodszor, nemzeti történelmünket a nagyobb európai keretben vizsgálta. Jeremy Black munkája különösen hasznos volt a kontinentális európai tapasztalatok szisztematikus összehasonlításában. Emlékeztetnek bennünket például arra, hogy néhány más európai ember is magáévá tette a protestantizmust-valójában közülük egy-kettő találta ki azt. Emlékeztetünk arra, hogy a brit történelem hosszú szakaszain Nagy-Britannia-vagy annak nagy része-egy csatornákon átívelő politikához tartozott.
mindenekelőtt ez a dekonstrukció megmutatja nekünk, hogy sokkal kevesebb a folytonosság, mint azt a nagy elbeszélés javasolta, különösen, ha Wales, Skócia vagy Írország történetét nézzük. A szigeteken Norman Davies felsorolja a szigetek történelmének 16 különböző államát, közülük tíz az elmúlt 500 évben. Jeremy Black megjegyzi, hogy a britek “zseniálisak a folytonosság megjelenésében.”Ferdinand Mount a brit alkotmányról szóló könyvében ezt “folytonossági mítosznak” nevezi.”Feltaláltuk a hagyomány találmányát-nem csak a könyvet, hanem a dolgot is. Peter Scott helyesen jegyezte meg, hogy “Nagy-Britannia kitalált nemzet, nem sokkal idősebb, mint az Egyesült Államok.”
az összes összehasonlító dekonstrukció esetében nem kérdés, hogy Nagy-Britannia 1939-ben még mindig kivételes hely volt. Ezt a kivételességet idézi George Orwell emlékezetesen a Katalónia előtti hódolat utolsó oldalán, amikor visszatér a spanyol polgárháborúból, és vonattal Londonba utazik Dél-Anglián keresztül, megfigyelve “a miry folyó uszályait, az ismerős utcákat, a krikettmeccsekről és királyi esküvőkről szóló plakátokat, a keménykalapos férfiakat, a Trafalgar téri galambokat, a piros buszokat, a kék rendőrt-mindannyian Anglia mély, mély álmát alszanak”-természetesen meghatározza Angliát – “ahonnan néha attól tartok, hogy soha nem fogunk felébredni, amíg ki nem rángatnak belőle a bombák zúgása által.”
most egy új történetet mesélnek el nekünk, amely nemzeti történelmünk dekonstrukciójának vagy újjáépítésének társa. Arról van szó, hogy a 60 év alatt, amióta Nagy-Britanniát durván felébresztette a bombák zúgása, az ország sokkal Európaibbá vált, és mind kevésbé szigetszerű, mind kevésbé transzatlanti és poszt-birodalmi. Ennek a történetnek csak a fele tűnik igaznak. Igen, Nagy-Britannia sokkal kevésbé szigetelt, kevésbé különálló. De vajon az identitásunk transzokeáni vagy poszt-imperialista összetevője, különösen azzal kapcsolatban, amit Churchill az angol nyelvű népeknek nevezett, valóban gyengül?
láttuk Nagy-Britannia szigetelésének megszüntetését. Nem világos azonban, hogy ami ezt felváltotta, az az Európaizáció, az amerikanizáció, vagy csak a globalizáció. Ha a legfelső szinten kezdjük, szuverenitással, joggal és kormánnyal, akkor nyilvánvaló, hogy Nagy-Britannia sokkal Európaibbá vált. A Római szerződéstől az Amszterdami szerződésig-és most, Nizzában-a brit szuverenitás megosztott és minősített. Angol szokásjogunk gyakran az Európai jognak van alárendelve, csakúgy, mint a skót törvény. Még az a furcsa kontinentális dolog is van, kodifikált jogok, az Emberi Jogok Európai Egyezményével a brit jogba írva. A kormányzati gyakorlatban az uniós partnerekkel való együttműködés meghittsége sehol máshol nem mutat párhuzamot. Másrészt, ha megnézzük a politika tartalmát, és megkérdezzük, hogy mi a legnagyobb külföldi inspiráció a brit politikának az elmúlt 20 évben, a válasznak az Egyesült Államoknak kell lennie. Ez olyasmi, ami mind a Thatcher, mind a Blair-kormányban közös: az amerikai politika és az amerikai megoldások iránti rajongás.
igen, a védelempolitikában, Calais 1558-as elvesztése óta eltelt közel négy évszázad után, ismét megtettük azt, amit Michael Howard történész “kontinentális elkötelezettségnek” nevezett.”A brit csapatok állandóan az európai kontinensen állomásoznak. De milyen összefüggésben? A Nato keretében: a transzatlanti szervezet. A tervezett európai gyorsreagálású erők ezen-ha egyáltalán-csak lassan fognak változtatni. Igen, a külpolitikában nagyon szoros az együttműködés az európai partnerekkel. Nézzük a Balkánt: az elmúlt tíz év legnagyobb európai külpolitikai kihívása. Hol születtek a legfontosabb politikák? Nem az EU-ban, hanem a négy vezető uniós hatalom, valamint Oroszország és az Egyesült Államok kapcsolattartó csoportjában, majd az úgynevezett Kvintben, ugyanabban a csoportban Oroszország nélkül. Ki a legfontosabb partner, akinek általában az első telefonhívást kezdeményezik? Az USA.
mi a helyzet a kapitalizmus verziójával? Könyvében kapitalizmus a kapitalizmus ellen, Michel Albert egy angol-amerikai modell részeként azonosít minket, szemben a Rajna-alpesi modellel. Will Hutton, abban az állapotban, amiben vagyunk, valahol a kettő közé helyez minket. Gazdaságunk erősségei, mint az Egyesült Államok, olyan területeken vannak, mint a pénzügyi szolgáltatások vagy a Média. Nincs olyan sok Franciaországra és Németországra jellemző kistermelő és nagy gyártó, akik strukturálisan profitálnának az EU-ból. Igen, kereskedelmünk nagy része az EU-val folyik, de befektetéseink legnagyobb része az Egyesült Államokban vagy az Egyesült Államokból származik.
és a társadalom? A compendium Social Trends 2000-es kiadása AH Halsey előszavát idézi, amelyben George Orwell híres leírásait idézi Nagy-Britannia megkülönböztethetőségéről, ezúttal az oroszlánról és az egyszarvúról: “a nagyvárosok tömege, enyhe, gömbölyű arccal, rossz fogakkal és szelíd modorral, különbözik az Európai tömegtől.”Halsey azt mondja, hogy ez ma nem lenne igaz. A társadalmi realitásokra vonatkozó adatok teljes skáláját vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy ami történt, az “az élet asszimilációja Nagy-Britanniában a többi fejlett ipari országban, Európában és Észak-Amerikában.”Valójában a társadalmi valóság tesztjében London biztosan közelebb van Torontóhoz, mint Kijevhez. Tehát az a” készlet”, amelyhez Nagy-Britannia tartozik, nem Európa, mint olyan, hanem az, amit gyakran Nyugatnak hívnak.
ismét sok brit “Európa-párti” szeretne idézni az életmód bizonyítékait Nagy-Britannia Európaizációjáról: “nézd meg a Chianti és a cappuccino italokat, a Spanyolországban vagy Olaszországban töltött ünnepeket, a franciaországi otthonokat.”A nevek ma már” ismerősek az ajkainkon, mint Háztartási szavak”, már nem Harry, a király, Bedford és Exeter, hanem Ars Caeclianne Wenger, PY Gerbeau és Sven Goran Eriksson, az angol labdarúgó-válogatott új menedzsere. De az Európanizáció mindegyik példájához legalább egy egyenlő és ellentétes példát lehetne adni az Amerikanizációra. Minden cappuccino bárhoz végre van egy McDonald ‘ s vagy Starbucks. Az amerikai filmek, az amerikai televíziós műsorok és az amerikai angol népszerű kultúránk fő, sőt domináns részét képezik.
mondhatjuk, hogy ez csak egy része annak, hogy mit jelent európainak lenni a 21.század elején. Az ilyen amerikanizáció, úgymond, európai jelenség. Sok szempontból ez helyes. De Nagy-Britanniában ez különösen intenzív; részesei vagyunk annak, ahogyan a kontinentális európaiak nem. Ez nem csak az Egyesült Államokkal való kapcsolatunkról szól. Egy 1990-es Harris-közvélemény-kutatásban a briteket megkérdezték, melyik másik országban szeretnének élni. Több mint 50 százalék említette Ausztráliát, Kanadát, az Egyesült Államokat vagy Új-Zélandot. Franciaország, Németország és Spanyolország mindössze 3 százalékot ért el. A hozzáállás bizonyítéka, biztosan. Adjon hozzá egy kis szemantikai mutatót. Van egy kifejezés, amelyet Nagy-Britanniában sokan használnak, amikor Amerikáról beszélnek: “a tó túloldalán.””A tó túloldalán” – mintha az Atlanti-óceán csak kacsató lenne, Amerika pedig csak a falu zöld másik oldala volt. Egy szemantikai kötésben a csatorna szélesebbé válik, mint az Atlanti-óceán.
Hugo Young ragaszkodik ahhoz, hogy ez mind anakronisztikus: a megélt azonosulás azzal, amit Churchill ” angolul beszélő népeknek “nevezett, elhalványul, és végül is Amerika egyre inkább spanyol és kevésbé Angol-orientált. “Az angol-Amerikanizmusnak-írja-meg kell szüntetnie az Európai tudatosság kialakulását ebben az európai országban.”Ez hamis ellenzéknek tűnik, irreális és valószínűleg nemkívánatos. Egyetértek Robert Conquest-szel, amikor azt írja: “nyugaton mindenekelőtt az angol nyelvű közösség az, amely az évszázadok során úttörő szerepet játszott és fenntartotta az anarchia és a despotizmus közötti középutat.”A kijelentés kissé öndicséretesnek hangzik, de történelmi általánosításként számomra lényegében igaznak tűnik. Ez identitásunk fontos és pozitív része.
tehát vissza a kérdésre: “Nagy-Britannia Európai?”a legismertebb-de egyben legfelületesebb-értelemben:” teljes mértékben elkötelezett-E Nagy-Britannia az EU és az európai projekt valamilyen változata mellett?”Mit is értünk Nagy-Britannia alatt? Ha a jelenlegi választott kormányra gondolunk, akkor a válasz egyértelműen határozott igen. Ha a közvéleményre gondolunk, a válasz hangos nem.
a 2000.októberi Eurobarométer felmérésben a szokásos kérdések merültek fel az EU-val való azonosítással kapcsolatban. Nagy-Britannia az asztal alján van. A tagság jó az Ön országának? A britek mindössze 25 százaléka mond igent. A tagság előnyökkel jár az Ön országában? 25 százalék. Bizalom az Európai Bizottságban? 24 százalék. Az euró támogatása? 22 százalék. Nagy-Britannia csak a közös biztonságpolitika és a bővítés támogatásában nem áll alul (bár a bővítés prioritásának támogatása mindössze 26 százalék).
mondhatsz néhány dolgot, hogy minősítsd ezt a képet-Komor vagy bátorító, a nézetedtől függően. Az első az, hogy ezek a brit válaszok rendkívül ingatagok. Ha azt az első kérdést vesszük figyelembe, hogy a tagság jó dolog-e, a számok a következők: 1973, 31 százalék; 1975, 50 százalék; 1981, 21 százalék; 1991, 57 százalék; 1997, 36 százalék. Vadul fel és le. Robert Worcester ragaszkodik ahhoz, hogy a britek véleménye az EU-ról erős, de nem mélyen tartott. Worcester különbséget tesz a “vélemények”, “attitűdök” és “értékek” között.”Azt állítja, hogy ezek csak vélemények, amelyeket az EU-val szemben általában nem szimpatikus sajtó legfrissebb tudósításai befolyásolnak. Attitűdök, a rendezettebb nézetek értelmében, Worcester különösen a “középosztály” körében találja meg, idősebb férfiak.”
mégis a bizonyítékok, amelyeket darabonként gyűjtöttem össze, és az úgynevezett” hétköznapi emberekkel ” való beszélgetés mindennapi tapasztalata rámutat arra a tényre, hogy mélyebb attitűdök is vannak benne-és semmiképpen sem csak a középosztálybeli idősebb férfiak körében, akik még mindig uralják a politikai és média vitát. Így, hogy még egy közvélemény-kutatást idézzek, egy BBC Mori közvélemény-kutatás 1995-ben megkérdezte: “Mennyire érzi magát európainak?”A válaszadók mindössze 8% – A mondta “sokat”, 15% “tisztességes összeget”, de 49% azt mondta, hogy “egyáltalán nem.”
gyakran mondják, hogy Európáról beszélni, mint valahol máshol, különös Nagy-Britanniára. Ez nem igaz. Számos olyan ország van Európában, ahol az emberek úgy beszélnek Európáról, mint valahol máshol-legalábbis az idő egy részében. Spanyolok, portugálok, lengyelek, görögök, magyarok mind ezt teszik. A különbség az, hogy számukra Európa valahol máshol lehet, de valahol máshol szeretnének lenni. Azt hiszem, csak két olyan ország van Európában, amely nemcsak Európáról beszél, mint valahol máshol, de még mindig egyáltalán nem biztos abban, hogy ott akar-e lenni. Ezek Nagy-Britannia és Oroszország.
Edward Heath híresen mondta az alsóházban 1971 októberében: “közeledünk ahhoz a ponthoz, ahol, ha ez a ház így dönt ma este, ugyanolyan közösségünk lesz, mint az ő közösségük.”Harminc év elteltével kicsit közelebb vagyunk ehhez a ponthoz.
természetesen mindannyian tudjuk, hogy elitünk mélyen megosztott ebben a kérdésben. De még a leginkább integrációpárti Brit “európaiak” sem beszélnek Európáról, mint a kontinentális elit, természetesen. Nem úgy beszélünk Európáról, mint egy közös vállalkozásban részt vevő európaiakról. Ez részben azért van, mert képmutatást érzünk. Gyanítjuk az európai eszme nemzeti eszközkezelését. Emlékezzünk Harold Macmillan de Gaulle-ról szóló megjegyzésére: “Európáról beszél, és Franciaországot jelent.”Valószínűleg Macmillan óta minden brit miniszterelnök kísértésbe esett, hogy ezt magántulajdonban mondja a jelenlegi francia elnökről (Heath esetleges kivételével Pompidou-ról). Mert ez részben igaz-és nem csak Franciaországra. Írtam egy egész könyvet arról, hogy Németország hogyan folytatta nemzeti érdekeit Európa nevében. De ez csak részben igaz. Van is-és ez a német esetben nagyon is így van-egy valódi, érzelmi azonosulás egy nagyobb közös európai projekttel. Az érzelem a politikában mindig valahol közel van a valódi és a hamis, az őszinteség és a képmutatás közötti határhoz, de itt van a valódi érzelem egyik összetevője.
Ez kapcsolódik az Európai lét utolsó, hatodik érzékéhez: a L ‘ Europe europ normatív érzéséhez?ne. Európa mint ideál, mítosz, amelyből politikai identitások születnek. Ez a hatodik érzék tűnik számomra szinte teljesen hiányzik még a brit “európaiak” körében is.”Az elmúlt években csak egy tippet láttam. Ez volt az, amikor a Charta 88, és mások a balközép, az alkotmányos reform mellett érvelt Nagy-Britannia “Európaizációja” szempontjából. Az “Európai” ebben az összefüggésben demokratikusabb, modernebb, igazságosabb, nyitottabb-a legjobb kortárs európai gyakorlat desztillált lényege. De aztán jött Jonathan Freedland, és azt mondta: nem, amire igazán szükségünk van, az Nagy-Britannia Amerikanizálása; szükségünk van, amint a könyv címe kijelenti, hogy haza kell hoznunk a forradalmat. Az amerikai forradalom. És-mert ez Nagy-Britannia-az idealizált Amerika kiszorítja az idealizált Európát.
következtetésem? Nincs következtetés, az “identitástanulmányok” jellege miatt, amelyek ritkán jutnak egyértelmű megállapításra, hanem a brit identitás sajátos jellege miatt is. Vitathatatlanul a “Nincs következtetés” állítás valójában következtetés-még egy fontos és pozitív is.
nem kétséges, hogy az európai identitás Elérhető Nagy-Britannia számára. Rengeteg anyag van itt, amelyből európai identitást építhetünk, ha úgy döntünk; hogy “mi” – t készítsünk, nem pedig “őket”.”De ez nem lehet az identitás. Nem tehetjük meg azt a kijelentést, amelyet Hugo Young úgy tűnik, hogy meg akar tenni: “Nagy-Britannia egy európai ország, pont.”Vagy ahogy amerikanizált módon mondjuk, időszak.
a többi identitás egyszerűen túl erős-nem annyira a sziget identitása, hanem a nyugati és a tengerentúli identitás, amely nemcsak az Egyesült Államokkal, hanem az összes angolul beszélő néppel azonosul. Aztán ott van az összes belső identitás, skót, walesi, ír, angol. A válasz a kérdésre: “Nagy-Britannia Európai?”kell lennie” igen, de nem csak.”Nagy-Britannia európai identitása csak részleges lehet, mert Nagy-Britannia mindig is a többszörös, egymást átfedő identitások országa volt, és az is marad, amíg van Nagy-Britannia.
még azt mondani, hogy a “részleges identitás” nem feltétlenül jelent sekély identitást, ami Nagy-Britannia európai identitása jelenleg. Végül is a saját történelmünkben volt példa a részleges identitásokra, amelyek nagyon mélyek: angol identitás, skót identitás. Ahhoz, hogy Nagy-Britannia teljes mértékben és hatékonyan részt vegyen az EU-ra összpontosító európai projektben, és bármi legyen is az a bővítéssel, ennek az identitásnak mélyebbnek kell lennie. Több érzelmi azonosulásnak kell lennie a közös okkal; csak az idealizmus árnyalata, még a hatodik érzékem is.
Ez nem csak a saját európai pozíciónknak számít, hanem magának a projektnek is. Mert a britek jobban tudják, mint bárki más, hogy a mesterséges, feltalált politikai struktúrák nem maradhatnak fenn érzelmi azonosulás kötése nélkül, valamilyen közös mítosz nélkül, valami misztika, vagy mi Bagehot, a brit alkotmányról írva, egyszerűen “varázslatnak” hívják.”Természetesen” Európa ” az EU értelmében jelenleg egy mesterséges, kitalált és törékeny politikai struktúra-de Nagy-Britannia is az volt egyszer, és talán most is az. n